Nekem nagyon hihetetlen, hogy Új Zélandon vagyok, hogy Christchurchben, ahol összedölt minden 2-3 éve, hogy a fiam, aki családos ember, dolgozik, nappali tagozaton nyomja az egyetemet, hogy láthatom a családom, hogy simogathatom az unokáimat, hogy lettek szívbéli jó barátnőim, hogy kibírtam ezt a nyomorultul hideg időt. Hihetetlen volt a számomra, hogy bementem ennyi idős fejjel az egyetemre és nálam is idősebbek diskurálgattak az aulában. Valószínűleg nem a gyerekükhöz jöttek, mint én, hanem tanárok lehettek. Én csak néztem azt a sokszínű diákságot, ahol indiai, nepáli, polinéz, európai, hindu, muzulmán, és minden egyéb keveredés látható, Van itt kiwi gyerek rövidnadrágban, térdzokniban, és a legsötétebb bőrű afrikai tanuló is. Van egy nagy konyha, ahol a diákok felmelegíthetik az otthonról hozott, vagy az előzőleg megvett, már kihűlt ételeiket. Ha van saját poharad, nyomhatod magadba az ingyenkávét, felhígíthatod a levesport, egyszóval használhatsz egy nagy konyhát.
Van itt gyorsétterem, ami burgeres, görög, arab, kiwi, kínai, thai étterem, van kávézó többféle. Nagy parkok, sétányok, ápolt parkolók, szigorú parkolási renddel, van városi buszjárat, ami kihoz ide mindenhonnan, béke, nyugalom sugárzik az emberekből. Nagy auditóriumok, egy egész városrészről van szó.
A könyvtár épületében üldögéltem, eszegettem és olvasgattam a kis könyvemet, miközben zúgott a sok nevetés, beszélgetés, udvarias gyerekek, könnyedén élik az egyetemisták életét. Hát ez jó volt.
Tegnap Hokitikában voltunk Zsuzsával. Hokitika egy eléggé messze eső hely, át kell kelni az Alpokon, az Arthurs pass-on ami havas hegyek láncolata, nagy ködpamacsokkal ékesítve. A kisváros egy kis ékszerdoboz, a szó legkomolyabb értelmében. Jade kőből van minden faragás. Ez egy aranymosóhely volt, időközben turistaközponttá vált, nagyon szép. Zsuzsával mindig minden domb másik oldalára megyünk át, jókat derülünk, komolyakat lelkizünk, beszélgetünk.
Vasárnap indulok haza, Hosszú, nehéz utazás lesz, sok szempontból......
