Van egy szép múzeum Christchurchben. Canterbury-nek hívják. Abban van egy régi mesterségek utcája. Abban van egy századfordulós gyógyszertár berendezve. Az első bevándorlóhajókkal érkezők kis motyójából származó kis dolgokkal telerámolva. Az felső sorban középen van egy Apenta gyógyvízes üveg Magyarországról. Olyan jó érzés fogott el, mikor megláttam. Mögé képzeltem egy szegény, fáradt, elcsigázott családot. Menekültek Magyarországról a szegénység elől. Vitték magukkal a literes Apentát,az üveg megmaradt épségben, a látogatók számára. Az üveg megmaradt..... Nyomorult körülmények között, több hétig hajóztak, éheztek, fáztak, betegek voltak és reménykedtek. Úttörők voltak. Megalapoztak. Biztonságra vágytak. Vajon honnan indultak? Miért mentek? Megbánták? Elégedettek voltak? Több hullámban emigrálnak most is a fiatalok, de sok középkorú is. Nem érzik jól magukat. Nem találják meg a számításukat. Vajon megismétli a történelem önmagát? Lesz olyan is, hogy jobb elmenekülni? Könyvet égetnek Miskolcon...... folytatódik a borzalom? Tényleg félni kell? Biztos, hogy ezt akarjuk?
Az én generációmnak nehéz dolga volt. Mi voltunk a háború túlélőinek a gyerekei, akiknek súlyos emlékekkel éltek a szülei. A Ratkó korszakban születtünk. A Kádár korszakban szocializálódtunk. Rácsodálkoztunk a nyugatra és a szabadságra. Hippik voltunk. Tanultunk. Megalapoztunk. Güriztünk. Temettünk. Igyekeztünk a gyerekeinket jólétben és szeretetben felnevelni. Utána ők is fogták a motyójukat és elmentek. Mi megint kezdhettük egyedül, támasz nélkül. Sanszunk sem volt, hogy felkészüljünk az állandó változásra. Megtanultunk alkalmazkodni. De ehhez már nem szabad!! Ehhez már nem lehet!!! Mi lesz? Hallgatunk?
