Kétszer nem mondom, hogy ezeket a napokat szívesen átengedném az ellenségemnek (már ha van).
Megvettük a Misit alaposan kitakarítottam, még fogkefét is használtam a tisztitgatáshoz, berendeztem kárpittal, szőnyeggel és mint a jó tanuló, azonnal elvittem a műhelybe, hogy nézzék át, cseréljenek olajat. Mikor ott mindent rendben találtak, szépen hazaindultam, s mire hazaértem, a kocsi olyan hangokat adott ki, mintha a legrosszabb autóbusz lenne, diesel motorral és az is a végét járná. Na kitaláltuk, hogy ez egy métert se mehet, mert akkor valami nagyon nagy baj lesz, hamár nincs máris nagyon nagy baj.
Papa elővett egy erős kötelet, odakötötte a track-hoz és a Suzukihoz és nosza elkezdett húzni kifelé a mesefaluból engem. Ha nem jár a motor, nincs szervo, kormányozni és fékezni nagyon nagy erő. Nekem ez nem ment, cseréltünk. Én ültem a teherautóba és a Papa ült a Suzukiba. Vidáman mentem, mint aki büszke lehet magára, mert ilyet még nem csinált, utólag derült ki, hogy néhányszor életveszélybe sodortam a saját férjemet, mert nem kaptam kiképzést az alatt a 10 másodperc alatt, hogy hogy kell ezt csinálni. Elhúztam a Toyotával a Suzukit a Lex Brodie-hoz. Túléltük. Hanem, amit mondtak, azt már majdnem nem éltük túl. A lényeg, a motorcsere, vagy ki tudja, hogy mi. Óvatosan felhívtuk Ricket, aki eladta a járgányt, és rövidrezártuk őt a szerelővel, aki a halálhírt közölte. És láss csodát!!!, Mert csodák azért vannak (szívinfarktus előtti állapotban pláne). Rick holnap elvontatja az autót, kicseréli a motort és átadja nekünk a jövő héten. Mert a tenyerünkbe csapott a múltkor és azt igérte, hogy ez a kocsi jó. És az adott szó, itt úgy látszik, kötelez. Most itt tartok. Szomorú is vagyok, meg optimista is. Mi mást tehetnék nem igaz??
