Nem szeretek és nem is tudok búcsúzkodni. Elhitetem magammal, hogy az nem lehet, hogy valami utoljára történjen meg a kis életemben.

Mostanában viszont, egyre többször fordul ez elő. Ez a végesség legkézenfoghatóbb jele.

Ráadásul még az önálltatás művészetében sem vagyok jó.

Tegnap Annáéktól búcsúztunk. Örökre? Mi van a sors könyvébe írva? Jó lenne tudni. Persze nem mindent! Az önálltatást mégis meg kéne tanulni?