Fellegi Ádám lakáskoncertjét hallgattam cd-ről. Szinte éreztem, ahogy az arcom kisimul, elfekszem és elmúlok, olyan szépen játszik. Popper Péter könyvét olvasgatva, pedig megtanulom a saját dolgaimat kezelni. Az "én" probléma gyökeréig eljutni és következtetéseket levonni. Andris szavait hallom vissza, és tudom, hogy az ő elgondolásai erről, honnan fakadnak, szerintem hol tévesek. Már ez is nagy haladás!
Gondolatban nem vagyok itt.
Vajon mi az az elkötelezettség, mégis elvágyódás, ami őket itt tartotta, azok után is, hogy el akarták őket pusztítani a saját honfitársaik? Hogy élhet így itt egy ember? Ahogy jönnek vissza a lózungok, ahogy hallom a nácik dobogását és ahogy látom a sötét sorsot, annál jobban szeretnék már elmenni. Alkalom adtán előveszik a listájukat és újra érvényesítik a saját igazságukat. Testi erővel legyőzik a szellemet. Hogy lehetne megállítani a szörnyet?
