Nagyon nagy szerencsénk volt a tengeren túli járattal, a legjobb helyen ültünk. Mégsem volt könnyű végigseggelni azt a 12 órát! Minden esetre tanulás volt ez, az Új Zélandi kalandhoz. Meg kell jól jegyezni, hogy az átszállásokhoz aligha elég 2 óra, nagyon jól kell kapkodni és tudni, hogy melyik terminálhoz, kapuhoz kell sietni. Millió sorba be kell állni szó nélkül és hagyni, hogy átvizsgáljanak, világítsanak, tapogassanak és kinyissák a csomagod. Tudni kell, hogy ezek mind a saját jól felfogott érdekünkben történnek, mégis eléggé zaklatás szaga van ennek az egésznek.
Kétszer is átröntgeneztek, remélem a törött kulcs-csontomat mindenki diagnosztizálta, és ezért békén is hagytak.
A legnehezebb a középső néhány óra. Ez telik a leglassabban, ilyenkor már ettünk-ittunk, jöttünk -mentünk, olvastunk, filmet néztünk, megszoktuk a közönséget és beáll a "na elég volt már ebből" érzés. Ilyenkor kissé nehéz uralkodni a tyúkketrec érzésen, pláne egy fóbiásnak!
Jó volt hazajönni. Nem mindig kellemes érzés szembesülni a nagy magyar valósággal, durvasággal és bunkósággal.
Mire beleszokom, pont el is megyek. Ez éltet most engem. Láthatom az unokámat, aztán láthatom az akkor születő unokámat. Csodálatos lesz!
