Megjártuk az utat, Pázmánd-Budakeszi-Budapest, Besztercebánya, Árvavára, Krakkó. Remek idegenvezetés, jó busz, kissé gyatra társaság, de még a jobbik fajtából. Első osztályú szálláshely (Hotel Chopin), első osztályú kaja esténként. Az Árva vára jó magas, már eleve egy hegyre épült, de utána még legalább 50-60 méter magas, ha nem több. A sok buszban üldögélés után jól esett egy nagyot mászni. Jó későn kerültünk ágyba, reggel korán indultunk Auschwitzba. Jó kis turistabizniszt csináltak belőle a lengyelek. Csak semmi sírás-rívás, csakis kisuvickolva és újjáépítve minden. Fűvel, virággal borítva, semmi latyak, meg rámpa, meg krematórium. Na pláne, hogy semmi líra, meg lélekre hatás. Birkenau már szörnyűbb, de az olvasmányaimból nem így képzeltem és sokkal nagyobbnak gondoltam mindent. Nyilván, nagyobb is volt. Nyilván minden másképp volt, mikor szenvedő emberekkel és hullaszaggal volt terhes az egész. Mi tudjuk, amit tudunk, ha kérdeznek, mesélünk. Az biztos, hogy annak a helynek a szelleme egy palackban, vagy az emlékezetünkben, már máshol jár.... Nem mondom, hogy kiábrándító, de közel járok az igazsághoz.
Délután sétáltunk Krakkóban, szép kis város, a lengyelek kedvesek és kulturáltak. Sok a részeg ember az utcán. Valamitől nehéz nekik az élet.
Másnap irány a wielickai sóbánya. Jó sok lépcsőt mentünk lefelé. Millió látogató, jól szervezett bonyolítás, profi idegenvezetés. Utána már csak a buszozás volt hátra hazáig. Felfordult a gyomrom a buszban, alig éltem túl a dolgot, de nem bántam meg, hogy elmentem.
